Nagymamám térdén ültem! Verset olvasott nekem, nagyon rosszul látó szemével, s én elsírtam magam.

“Miért sírsz?” – kérdezte ijedten.
“Mert olyan szép!” – válaszoltam, s Ő magához ölelt.
“A lelked szép!” – mondta.

Ő már régen eltávozott mellőlem, de azokra a versekre még ma is emlékszem. Az irodalom, a költészet kitöltötte egész életemet. Nagyon sok verset megtanultam.

Talán nem is a tanulás a legjobb szó erre, helyesebb talán, ha azt mondom: magamba szívtam őket. Hű társamul szegődött a vers, az irodalom szeretete. Létszükségletemmé vált, mintha csak egy-egy szívdobbanás lenne…

A Színház- és Filmművészeti Főiskolán – ma már Egyetem! A színész-rendező legenda, Major Tamás osztályába kerültem. Ez az osztály, mi voltunk pályájának utolsó növendékei.

A ”70-es években forrongott, megújult a színházi élet. Fantasztikus alkotóműhelyek, alkotóközösségek alakultak, olyan, ma már a “színházcsinálás” emblematikus figuráinak nevezett rendezők-alkotók vezetésével, mint Babarczi László, Székely Gábor vagy Ascher Tamás. Ők tanáraink voltak, próbálták belénk plántálni a színész mesterség fortélyait…

Pályakezdőként a Szegedi Nemzeti Színház kapuja nyílt meg előttem, ahol azonnal mélyvízbe dobtak: A Bob herceg c. nagyoperett egyik főszereplője – Liszt díjas operaénekes volt! – lebetegedett, s egy nap alatt kellett beugranom. Megelőzően soha nagy zenekarral nem énekeltem. Képzelhetik…!

Szegedi szerepeimet látva, az akkor alakuló Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatója, Bozóky István hívott társulatához. Életem és pályám egyik legszebb időszaka volt.

Aztán jött a “vándorélet”. Nyíregyháza után a következő állomás Kecskemét, Miskolc s végül Budapest. Mind-mind egy-egy új tér, új közeg, új lehetőség és új kihívás! Ám a közönség mindenütt hasonlatos; várja a szépet, a harmóniát, a “csodát”!

Játszottam komoly, csodálatos darabokban Shakespeare-től Bulgakovig, de kipróbáltam magam a nagyon-nagyon nehéz – úgymond – könnyű műfajban is. Sok zenés és operett szerepem szerzett örömet nekem, csakúgy mint a közönségemnek.

Több alkalommal megmérettettem magam rendezőként is. Meglehetősen sokat szinkronizáltam.

Ha visszatekintek arra, ami már mögöttem áll, igaz szívvel mondhatom el, hogy felléphettem bárhol, alkothattam bármit, játszhattam klasszikust vagy épp táncos-komikusként jelenhettem meg a nézők előtt, mindig hű társam maradt a pódium az intimitásával, csöndességével, tapintható közelségével, vágyaival és fájdalmaival.

Minden változik körülöttünk. Így a színházi világ is, ám az irodalom és a művészet örök. Járom a világot Budapesttől Torontóig, Bostontól Debrecenig, hirdetve, hogy ” a szép szó szívekig hatol!”

A művészetet kedvelő közönség szeretete szerte a világban felér minden díjjal, amit színész-előadóművész elismerésként kaphat.

Mint a magyar kultúra, a magyar irodalom elkötelezettje: mesélek! Háborúkról, szerelemről, a természetről, az ÉLETRŐL, az EMBERRŐL! Könyvtárak, Művelődési házak váltak otthonommá önálló estjeimmel és gyakran vagyok szereplője kiállítások, megemlékezések, társadalmi események programjának is.

Nagy László szavai: ” Nincs vége! Nem lehet vége az útnak. Vonulunk az idők végezetéig az éjszakában. Legelől én a viharlámpával, embermagasságú fagyban!”

Kezemben a lámpás …!